 |
| Home A Bibliáról Magunkról Hírek Kiadványok Hangtár Linkek |
 |
| Biblia |
| A Biblia tanítása Isten és az ember kapcsolatáról, a megtérésről és az imádságról |
Isten és az ember közvetlen kapcsolatának megszakadása A bűneset óta Isten egy bizonyos értelemben visszavonult az ember és a világ életéből: "Hozzáférhetetlen világosságban lakozik és az emberek közül senki nem látta, sem nem láthatja" (I.Timótheus 6:16). "Bizony, te rejtőzködő Isten vagy, Izráelnek Istene, Szabadító" (Ésaiás 45:15). Nem részvétlenségből, a magára hagyás szándékával teszi ezt, mert hiszen eközben fenntartja az élet lehetőségét a Földön a bűn pusztító, romboló erői ellenére, "figyel és szemmel tart", amint az Írás mondja (Malakiás 3:16; Zsoltárok 33:18). Isten azért "rejtőzködik el", mert a bűnnel fertőzött ember számára mind lelkileg, mind fizikailag elhordozhatatlan lenne az ő jelenléte. A bibliai leírás szerint a bűneset megtörténte után maga az ember kívánt elrejtőzni Isten elől, mert félni kezdett tőle (I.Mózes 3:8-10). Találó az alábbi megállapítás: "Ami a természetben látható, az sem az istenség kizárását, sem nyilvánvaló jelenlétét nem bizonyítja, hanem egy elrejtőzködő Isten jelenlétéről tanúskodik. Minden ennek a jegyét viseli magán." (Blaise Pascal: Gondolatok, 556. töredék) Megbékélésre van szükség Ugyanakkor az Istennel való személyes kapcsolat nélkülözhetetlen az ember számára. Nem szabadulhat ki másképpen a bűn fogságából, mint a Szabadító Istennel való szövetség által. Enélkül nem tudja visszanyerni és megőrizni lelki egészségét. Valódi szellemi, lelki, erkölcsi növekedése sem valósulhat meg. A személyes kapcsolat helyreállításához azonban - bibliai kifejezésmód szerint - "megbékélésre" van szükség. Ezt a "megbékélést" Isten kezdeményezi, noha az ember lázadt fel ellene. A lehetőséget is Ő teremtette meg hozzá a kinyilatkoztatás adásával, valamint a saját, "kimondhatatlan" áldozata árán (II.Korinthus 9:15), amint erről az előző fejezetben is szóltunk. "Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot... Békességet szerezve az ő keresztjének vére által" (II.Korinthus 5:19; Kolossé 1:20). Az alapvetően önző beállítottságú emberi gondolkodásmód számára szinte felfoghatatlan Istennek ez a cselekedete. Pál apostol megindultan írja: "Krisztus szeretete szorongat minket" (ILI 5:14). "...Isten Fia szeretett engem, és önmagát adta tem" (Galata 2:20). "Bizonyára igazért [igaz ügyért, emberért] is alig hal meg valaki, ám
a jóért [ügyért, emberért] talán még csak meg merne halni valaki. Isten
azonban a mihozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök
[ellenségei] voltunk, Krisztus érettünk meghalt" (Róma 5:7-8; vö.: 10.
vers).
Ténylegesen csak akkor jön létre, ha az Isten kezdeményezésére adott válaszként az ember gondolkodása és magatartása is megváltozik. A Biblia hitnek nevezi az ember helyes viszonyulását Istenhez. A "hit" mibenléte A közvéleményben, sajnos, egy egészen téves eszme él a keresztény hit mibenlétéről. Általában "elhívésnek, hiszékenységnek" értelmezik. Az hisz, aki "elhiszi" Isten létezését, esetleg még Krisztus isten-voltát, valamilyen halál utáni életet vagy üdvösséget. Ezért sokan úgy gondolják, hogy a hit csak a naivak, gyengék, vagy valamilyen áhítatra vágyó lelkek számára elérhető, és ezért csak nekik jelent egyfajta megoldást az élet problémáira. A bibliai hit-fogalom azonban merőben más. Ha elfogadjuk, hogy a hit az ember helyes, egészséges lelki magatartása Isten iránt, akkor minden ember részéről ez lenne a természetes, a normális, a valóságnak megfelelő viszonyulás, és a hit hiánya a természetellenes állapot. Ezért vizsgáljuk meg, hogy a Biblia szerint az élő vagy teljes hit milyen elemekből, egymásra épülő lépcsőfokokból áll: Az első fok a szilárd meggyőződésre jutás Isten kinyilatkoztatott igazsága felől, vagy így is mondhatjuk: a Szentírás igazsága felől. "A hit pedig a remélt dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés" (Zsidókhoz 11:1). A bibliai értelemben vett hit alapját tehát egy nagyon is erős, világos, értelmes meggyőződés képezi, nem pedig valamilyen bizonytalan "elhívés". A második fok a személyes bizalom kialakulása Isten iránt. Közelebbről jelenti ez a feltétel nélküli bizalmat az ő mindenható, teremtő hatalmában és erkölcsi jellemében - igazságosságában és irgalmasságában. Ennek az Isten hatalmába és szeretetébe vetett hitnek a végeredménye a hit Isten ígéreteiben. A harmadik fok: az alázat. Minél inkább látja az ember Isten tudás- és hatalombeli nagyságát, és ugyanakkor a tökéletes igazságot és szeretetet megtestesítő jellemét, amely ezzel együtt érvényesül, annál inkább felismeri a maga gyengeségét az igazság megértése és cselekvése, vagyis az erkölcsi erő szempontjából. Ezen az alapon igazi, értelmes alázatra jut Isten előtt. Ennél a pontnál különösen élesen mutatkozik meg az ember erkölcsi minősége, mert önmagáról kell elismernie az énjét nagyon érzékenyen érintő igazságot. Mindezek után következik a hit döntő lépése: a hit cselekvése. Jakab apostol írja, hogy amíg cselekedet nincs, addig még nem lehet teljes hitről beszélni (Jakab 2:1726). A hit cselekvése logikusan következik az előzőkből: ha valakinek teljes bizalma van Istenben, az ő ígéreteiben, nincs bizalma viszont önmagában - a maga értelmében és erejében -, akkor ennek eredményeként rábízza magát Istenre, átadja magát neki, hogy Ő cselekedjék benne és általa. Az önzéssel megkötözött ember részéről ez a legnagyobb cselekedet, mert önmegtagadást, önös érdeke és büszke magabízása feladását jelenti, azt a fontos döntést, hogy önmaga helyére Istent állítja. A hitnek ez az elhatározása mindig az adott helyzetnek megfelelő, konkrét cselekvésben jut kifejezésre. A hit utolsó - de nagyon lényeges - eleme nagy lépesőfoka a mély hála, a szeretet elmélyülése Isten iránt azért, amit hit által az emberben és az ember által cselekszik. Ez a hála és szeretet magában foglalja azt a vágyat és erkölcsi kötelezettséget is az ember részéről, hogy a továbbiakban az egész életét Isten tulajdonának tekinti, és az ő megváltó munkájába kíván bekapcsolódni, teljes önfeláldozással dolgozni másokért, Krisztus áldozatára való viszont-áldozatként adva oda egész lényét, életét es annak minden szolgálatát. A hitnek ez az utolsó lépése is próbára teszi és kimutatja az ember erkölcsi minőségét. Az önző ember szívesen elvesz javakat a maga számára, de nehezen fogja fel és vállalja az ennek megfelelő viszonzást, amelyre nem külsőleg, hanem csupán a szívében belül, azaz erkölcsileg elkötelezett. Valamint nagyon hajlamos arra is, hogy a dicsőséget önmagának tulajdonítsa azért, ami a valóságban nem az ő érdeme. Csak az én-szeretet minden megnyilatkozását megutálni és megtagadni kész ember válaszol hálával Isten kegyelmének cselekvésére. A hit az ember legszebb, legnemesebb képessége, ill. cselekvése. Amikor valakit igaznak, vagy valamit igaznak, erkölcsileg mindenekfelett értékesnek talál, akkor mindent odaad, mindent vállal érte, még büszke, önző énje megtagadását is. A hit születése az emberben, a megtérés tapasztalata A megtérés nem más, mint az előbbiekben bemutatott te jes hit megszületése, kifejlődése az emberben. Ugyanezt lelki eseményt újjászületésnek is nevezi az Írás. Mindebből rögtön kitűnik, hogy egy folyamatról, ne pedig pillanatnyi, élményszerű megtérésről beszél a Biblia. Nem valamiféle varázslatos átalakulásnak tekinti, ami valamely természetfölötti hatalom titokzatos érintésére, egy szempillantásban végbemenne az emberben, a saját választásától, belső magatartásától szinte függetlenül. Az lehet, hogy egy különleges esemény, rendkívüli tapasztal jelzi a hit megszületését, a megtérés vagy újjászület teljes beérlelődését, de annak mindig előzménye, gyöke és háttere van. Az előbbiekben bemutatott hiteles hit kifejlődése mindenképpen időt igényel. Ennek a hosszúsága igen különböző lehet az egyéni adottságok szerint, de bizonyos idő, egy érlelődési folyamat az "újjászületés" előtt mindenkinél, mindenképpen szükséges. Az ember "megbékéltetése" nem egyszerű dolog. Elvakult, elfogult gondolkodásában kell legelőszőr világosságot gyújtani. Isten türelmes lelki küzdelmet vív az ember megvilágosításáért, azért, hogy eloszlassa az ember téveszméit, rávezesse az igazságra, megláttassa vele a maga elveszettségét, és megnyerje beleegyezését és együttműködését a szabadítása megvalósításához. Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényében
(Bp, 1982) elbeszél egy megindító, régi legendát, amely nagyon jó szemléltetés
ahhoz, hogy milyen természetű küzdelmet vív Isten a bűnben elsötétült emberi
lélek "lelki emlékezetének" és gondolkodásának a felélesztése érdekében,
hogy ennek nyomán elfogadja a bűn rabságából megszabadító kegyelmet:
Isten az ő kinyilatkoztatásának üzeneteivel "zörget" az ember tudatán (Jelenések 3:20). Az ember elé tárja azt az elfelejtett tényt, hogy Isten az Atyja, és hogy a szeretettörvény betöltése az ember igazi életformája és az eredeti rendeltetése. A Biblia olyan igéket tartalmaz, amelyek igen alkalmasak arra, holy elhomályosult elménk ajtaján "zörgessenek": "Istennek igéje élő és ható, élesebb minden kétélű fegyvernél, elhat az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait" (Zsidókhoz írt levél 4:12). A Szentlélek pedig, ez a titokzatos, harmadik isteni szamély, aki "belülről" tud beszélgetni az emberrel, mintegy "forgatja", azaz ismét és ismét az ember emlékezetébe idézi a már hallott igéket, hogy végül felfogja tényleges jelentésüket, és azok megszólító erővel hassanak rá. Ezért nevezi a Szentírás az újjászületést "az Ige magvából", azaz Isten beszédéből való születésnek (I. Péter 1:23), és mondja azt, hogy Isten "az ő igazságának Igéje által szüli újjá az embert" (Jakab 1:18) Ha az ember nem utasítja vissza ezt a türelmes munkát, megvilágosítása előrehalad addig, míg tisztán szembesül az igazsággal és a megváltó kegyelem ajánlatával. Ekkor az emberé a választás, hogy szövetségre lép-e Istennel szabadítása megvalósításának érdekében, vagy sem. Ez a döntés sorsdöntő. Az ember részéről azon múlik, hogy mit szeret jobban: önmagát vagy az igazságot. Szinte hihetetlen, hogy emberek visszautasítsák a bűn és halál fogságából való szabadítás lehetőségét. Mégis vannak sokan, akik ezt teszik. Olyan én- és kényelemszeretők, hogy inkább megmaradnak a rabszolgaságban, nem törődve azzal, hogy mi lesz a vége. Semmi változást, önmagukkal való szembefordulást, küzdelmet nem vállalnak szabadulásukért. Úgy tesz sokszor az ember, mint a legendabeli mankurt fiú, aki végül lenyilazta a megszabadításáért fáradozó anyját. Aki viszont elfogadja a szabadítás ajánlatát, abban Isten további megvilágosodást és tisztulást tud teremteni. Hatalmasan megerősíti akaratát, annyira, hogy eltökélten a Megváltó követőjévé kíván lenni és mindenáron megnyerni a szabadulást. Így jut az ember "megbékélésre", újbóli összhangra Istennel és törvényével. Értelmével és lelkiismeretével tisztán látja annak igazságát, és most már egész életszemlélete, ízlése az igazság mértékéhez igazodik. Ezzel az átalakulással együtt jár a szabadulás nagy és csodálatos öröme, amely ekkor teljesen áthatja az embert. Az újjászületésnek a fentiekben vázolt folyamatát igen pontosan és tömören ábrázolják az alábbi sorok: "A szél zúgása hallható a fák ágai között a levelek és virágok zizegésében, és mégis láthatatlan. Senki sem tudja, hogy 'honnan jön és hová megy' (János 3:8). Van, aki egyáltalán nem tudja meghatározni megtérése pontos idejét, helyét, és mégis megtért egyén. Amilyen láthatatlanul hozza létre az Úr a szél zúgását, Lelke éppoly láthatatlanul gyakorol állandó hatást a szívre is. Egyesek életében - néha teljesen öntudatlanul - lassan-lassan olyan benyomások keletkeznek, amelyek a Megváltóhoz vonzzák őket. Ezeket a benyomásokat a lélek rendszerint az elmélkedés, a Szentírás olvasása, vagy Isten Igéjének hallása által nyeri. Amikor azután az isteni befolyás mindig erősebb és közvetlenebb lesz, a lélek végül hirtelen és örömmel adja át magát Istennek. Sokan ezt hirtelen megtérésnek nevezik, pedig a valóságban Isten Lelke hosszú és türelmes munkálkodásának a következménye." (E.G. White: A világ reménye/Jézus élete, Nikodémus című fejezetéből) A hit megtartása és növekedése A Biblia szerint a megtérés nem célbaérkezés még, hanem az új élet, az igazi élet kezdete. A hit lelki magatartásának megőrzése esetén kibontakozhat az ember életében az Istennel való szövetség minden áldása. mindenekelőtt abban nyilatkozik meg, hogy a megtéréskor elfogadott életelveket és életcélt győzelemre tud juttatni az életében, öröklött, ösztönös természete és korábbi szokásai ellenére is. Kialakul és megszilárdul benne az igazság törvényének megfelelő jellem. Ezt a folyamatot - amely a megtéréstől fogva élethossziglan tart -, nevezi a Biblia megszentelődésnek. Az Isten, való hit-szövetség által az ember Isten bölcsességével, szeretetével és erejével kerül állandó, szoros kapcsolatba, együttműködésbe. Ezáltal a fejlődés határtalan távlatai nyílnak meg előtte mind a személyes életében, mind pedig a másokért való szolgálatában. Az ima szerepe és mibenléte A megtéréskor létrejött megbékélés és személyes kapcsolat fenntartásának az ima a legfőbb eszköze. Ima által személyes érintkezésbe léphet, beszélgethet az ember azzal az Istennel, aki a bűneset óta "hozzáférhetetlen világosságban lakozik" számára. Az ima nem valamiféle misztikus varázslat, hanem tudatos, értelmes lelki történés. A Biblia világos magyarázatot ad mibenlétéről és gyakorlati jelentőségéről. Mégi sok minden csoda és titok marad vele kapcsolatban. Titok és csoda mindenekelőtt az, hogy Isten ama végtelen nagyságában kész egyetlen emberre teljes szívvel ráfigyelni, ha az bármikor és bárhonnét is, őszinte hittel hozzá szólni, tőle kéri kíván. Jézus így szólt erről: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozz a te Atyádhoz,... aki titkon néz és válaszol neked nyilvánvalóan" (Máté 6:6). Mindez a legegyszerűbben történik meg, ha az ember az őszinte hit és
segítségül hívás lelki magatartását tanusítja. A valódi imádkozáshoz, vagyis
az Istennel való tényleges kapcsolatba lépéshez az ember vágyakozásán kívül
csak az alábbiak szükségesek:
"Aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem" (János 6:37). "Közel van a Úr minden őt hívóhoz, mindenkihez, aki hűséggel hívja őt" (Zsoltárok 145:18). Az imameghallgatás tapasztalatának a megörökítésével is gyakran találkozunk a Bibliában. Úgy tárulnak elénk, mint amelyek minden őszinte imádkozó életében megismétlődnek: "Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította lábamat, megerősítvén lépteimet" (Zsoltárok 40:2-3). "Mikor kiáltottam, meghallgattál engem, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt" (Zsoltárok 138:3). "Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem" (Zsoltárok 34:5). |