|
- A Bibliáról
- Isten személyéről
- Isten törvényéről és a bűn törvényéről
- A megváltás történelmi művéről
- A megváltás művéről az egyes ember életében
- A keresztségről
- Az úrvacsoráról
- A Tízparancsolat jelentőségéről és változhatatlan érvényességéről
- A keresztény közösségről, az egyházról
- A világhoz és az államhoz való viszonyról
- A halottak állapotáról és a haláltól való szabadulásról
- Az utolsó ítéletről
- Jézus visszajöveteléről
- Az örök életről az újjáteremtett Földön
1. A Bibliáról
A Biblia Isten kinyilatkoztatása. Hisszük, hogy "a teljes Írás Istentől
ihletett" (II. Tim. 3:16). Ez azt jelenti, hogy Isten a maga bölcsessége
és tökéletessége szerint gondoskodott arról, hogy üzenete semmit se torzuljon,
miközben emberi beszéddé tette azt az általa kiválasztott emberi közvetítők
által. Éppen ezért "az Írás fel nem bontható" (Jn. 10:35). Csak
a saját, belső összefüggésében, önértelmezése gondos megfigyelésével és
lelkiismeretes tiszteletben tartásával érthető meg helyesen.
Vissza az elejére
2. Isten személyéről
Isten a mi Teremtőnk és Fenntartónk. Az Ő alkotása és tulajdona a világmindenség,
a mi Földünk és benne mi, emberek. "Ő alkotta a világot az ő bölcsességével,
terjesztette ki az egeket az ő értelmével", Ő hívott létezésre és életre
mindent a puszta szavával, akaratával (Jer. 10:12; Rm. 4.17). Ma is "hatalma
szavával tartja fenn a mindenséget" (Zsid. 1:3). Örömhír számunkra,
hogy ez a hatalmas Isten, akitől minden függ a világmindenségben, erkölcsileg
tökéletes. "Isten a szeretet" (V.Móz. 32:4; I. Jn. 4:8). A három
isteni személy - az Atya, a Fiú és a Szentlélek - tökéletesen egy jellemében,
szándékában és minden munkájában. Az isteni tulajdonságokban és a hatalomban
is egyenlőek. A három isteni személy tökéletes egysége már önmagában is
hirdeti, hogy Isten a szeretet.
Vissza az elejére
3. Isten törvényéről és a bűn törvényéről
Isten a maga jellemének megfelelő törvényt épített bele mindenbe, amit
teremtett, és ilyen törvényt szabott minden értelmes, szabad választási
képességgel rendelkező teremtményének is. Ez a törvény a szeretet, a másokért
élés törvénye, amelynek betöltése az élet, a fejlődés és a boldogság feltétele
minden teremtmény számára az egész világmindenségben (Rm. 13:10; Jn. 12.50).
A bűn Isten törvényének az ellenkezője: az énközéppontúság, az önzés törvénye
(I. Jn. 3:4). "A bűn törvényének" (Rm. 7:23) természetes velejárója
a szenvedés és a halál. A bűn eszméjének a feltalálója Isten egyik magasrendű
teremtménye: Sátán (Jn. 8:44; Ésa. 14:12-15; Ezék. 28:11-19). Isten és
az Ő törvénye elleni lázadását még a Föld és az ember teremtése előtt indította
el a mennyben (Jel. 12:7, 9). A bűn létezését csak azért és addig engedi
meg Isten, míg az megmutatja igazi arcát, leleplezi önmagát és az igazság
erkölcsi győzelmet arat felette. Így a bűn írmagja is megsemmisül végül,
sőt örök erkölcsi védettség lesz vele szemben az egész világmindenségben.A
bűn és vele Sátán uralma, Isten akarata ellenére jött be világunkba, mert
az első emberpár - Isten óvása és felkészítése ellenére - vétkes erkölcsi
könnyelműséggel engedett a kísértésnek (Rm. 5:12). Az ember szívében megfogant
bűn kihatott egész lényére. Az első utódoktól fogva megrontotta az öröklött
emberi természetet is (I. Móz. 8:21/b; Zsolt. 51:7). A bűn "bejövetele"
és Sátán uralma kihatott a természetre is. (Rm. 8:20-22).
Vissza az elejére
4. A megváltás történelmi művéről
Isten a maga - számunkra felfoghatatlan - bölcsességében előre ismerte
a bűneset bekövetkezését. Ezért "örök idők előtt", "a világ megalapítása
előtt" megalkotta a megváltás tervét a bűn áldozatainak megszabadítására
(Ef. 3:9; I. Pt. 1:20). Ebben a tervben az a csodálatos, hogy az összes
teremtmény szabad választási képességének a teljes tiszteletben tartása
mellett biztosítja a megtérők szabadulását, valamint az igazság és a szeretet
végső győzelmét (II. Kor. 3:17; Mt. 23:37; Jel. 22:17/b).Izráel feladata
volt a megváltás tervéről szóló kinyilatkoztatás őrzése és képviselése
a népek között, valamint a megváltó Jézus Krisztus eljövetelének a lelki
előkészítése (II. Móz. 19:5-6). Izráelnek is csak a hívő maradéka töltötte
be Isten terveit minden korszakban (Ésa. 10:22). Végül is a nemzet elveszítette
a neki adott különleges megbízatást (Mt. 21:43), amit a "lelki Izráel"-re,
a minden nemzetből egybegyülekező, hívő keresztény gyülekezetre ruházott
át Isten. A testi izraeliták, mint egyének üdvösségét azonban továbbra
is munkálni kívánja Isten minden nemzedékben. (Ap. csel. 10:34-35; Rm.
11:23) Amikor Isten Fia - Jézus Krisztus - "testté lett" (Jn. 1:14)
és a mi földünkre jött, megőrizte isteni személyének az azonosságát és
az isteni erkölcsi természetet (Lk. 1:35). "Megüresítette" magát viszont
az "isteni formától", azaz az isteni hatalomtól (Fil. 2:7). Minden
csodáját az Atya isteni hatalmával cselekedte a Szentlélek által. (Ap.
csel. 2:22; Jn. 14:12). Ugyanakkor magára vette a bűneset óta egyetemesen
megromlott "én" felé hajló emberi természetet is. "Mindenestől fogva
hasonló lett hozzánk" (Zsid. 2:17), "bűn testének hasonlatosságában"
jelent meg (Rm. 8:3). Ennélfogva "megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan",
és "szenvedett megkísértetvén" (Zsid. 4:15; 2:18). Mégsem vétkezett
sohasem. "Szent, ártatlan, szeplőtlen, bűnösöktől elválasztott"
maradt (Zsid. 7:26), mivel a belső emberével sohasem egyezett bele a kísértésbe,
nem hagyta azt "megfoganni" és bűnné válni a lelkében. (Jak. 1:15).
A kísértésben való kitartáshoz szüntelen, valóságos imaküzdelem által kért
erőt a mennyből (Zsid. 5:7-9). Megváltó munkájához egyaránt fontos volt
az, hogy osztozzék a mi bűnre hajló természetünkben és az, hogy ebben a
természetben teljes győzelmet arasson a bűn felett (I. Jn. 3:5). Testtélétele
és győzelmes földi élete által Jézus a testvérünkké, a bűn felett győztes
"második Ádámmá" lett, tehát egy új - a bűn hatalma alól felszabaduló és
Istennel való közösségét helyreállító - emberiség fejévé (I. Kor. 15:45-49;
Rm. 5:17-19).Hisszük, hogy Jézus halála - tökéletesen bűntelen földi élete
után - helyettes áldozat volt érettünk (Ésa. 53:5; II. Kor. 5:21). Halála
nem közönséges halál volt, hanem a kárhozat, a második halál ítéletének
az elszenvedése, mivel valóságosan átélte az életadó Istentől való elszakadás,
a teljes elveszés félelmét és lelki gyötrelmét (Mk. 14:33-34; Mt. 27:46;
Zsolt. 69:21). Azért volt szükség az emberi bűn büntetésének erre a helyettesítő
elviselésére, hogy Isten az igazság egyidejű megerősítése mellett engedhesse
el bűneink büntetését, amikor megbocsát nékünk. (Rm. 3:24-26). Jézus az
Atya terve alapján, de teljesen önként vállalta ezt az áldozatot és tartott
ki megvalósításában, felmérhetetlen szenvedések súlya alatt. Elveszett
teremtményei iránti határtalan, felfoghatatlan szeretetét bizonyította
ezzel. Krisztus áldozata egyben az Atya kimondhatatlan áldozata is volt
(Jn. 3:16; vö. Rm. 8:32). Jézus helyettes halála az ő feltámadása által
válik örömhírré számunkra. Jézus feltámadása az ígérete és záloga volt
annak, hogy teljes bocsánatot nyernek a bűneikre mindazok, akik az Ő helyettes
áldozatát hitben elfogadják. Ennek következtében az Ő feltámadásának hasonlatossága
szerint támadnak fel az utolsó napon (I. Kor. 15:17-20, 26, 42-43, 49).
Mennybemenetele óta Krisztus ismét az "Atya jobbján van", ami azt
jelenti, hogy isteni hatalma birtokában, újra résztvesz a világmindenség
fenntartásának és igazgatásának munkájában (Zsid. 1:3). Az ember megváltásáért
folyó nagy küzdelem azonban továbbra is figyelmének és szolgálatának a
legfőbb tárgya. Közbenjárása - amit a földi ószövetségi szentély papi szolgálatai
ábrázoltak előképként - életfontosságú minden megtérő, üdvözülni vágyó
ember számára. Ez a szolgálata magában foglalja az ő szüntelen imádkozását
az egyesekért és a megváltási mű egészéért (Zsid. 7:25), továbbá az evangéliumhirdetés
műve és a hívő egyház fenntartásáért való küzdelmet, illetve annak az irányítását
is (Mt. 28:20; Jel. 2:1).
Vissza az elejére
5. A megváltás művéről az egyes ember életében
Az egyes ember megváltásának művében a megtérés avagy az újjászületés az
első, döntő lépcsőfok (Jn. 3:3; Ap. csel. 2:38). A megtérés vagy újjászületés
jelenti a "belső ember", az elme és a szív megvilágosodását a bűn okozta
vakságból, valamint az ember Istenhez fordulását a bűn okozta elidegenedés
és lázadás után: tehát a valódi hit megszületését az emberben (Lk. 15:17-20/a;
II. Kor. 4:6).Amint a valódi, cselekvő hit megszületik az emberben, Isten
azonnal igaznak nyilvánítja őt (Lk. 15:22-24). Ezzel együttjár a fiúság
jogába való visszaiktatás, amelynek viszont a Szentlélek ajándéka a "záloga"
(Rm. 5:1-2, 5; Gal. 4:6; Ef. 1:13-14). Mindez Krisztusra nézve történik,
akit a megtérő ember elfogadott személyes Megváltójának. Bűnei nem tulajdoníttatnak
neki, mert a Krisztusban megbüntetett bűnök közé számíttatnak. Krisztus
igaz, tökéletes földi élete viszont az embernek számíttatik be, ugyancsak
a hitben elfogadott helyettesítés alapján (Zak. 3:1-5; Rm. 4:5-8; Jer.
23:5-6; Rm. 5:15). Ebben az eljárásban az a csodálatos, hogy Isten a hite
alapján - azaz a szív megtisztulása és átadása nyomán - igaznak nyilvánítja
és fiává fogadja vissza az embert és ezzel együtt felruházza az ő Lelkével,
még mielőtt az cselekedte volna az igazságot, még mielőtt bizonyított vagy
teljesített volna valamit az igazság oldalán. Isten nagy irgalmassága és
a bűnben tönkrement ember iránt tanúsított különleges, méltányos igazságossága
nyilatkozik meg ebben.A hit általi megigazulás természetes következménye
a megszentelődés. A Krisztusért érdemtelenül igaznak nyilvánított ember
hálája és szeretete még inkább elmélyül Isten iránt. Vágyva vágyik arra,
hogy minden cselekedete Istennek tetsző legyen és hogy egész élete viszontáldozat
legyen, válaszul Krisztus áldozatára (II. Kor. 5:13-14; Gal. 2:20; Rm.
12:1-2). A keresztény tapasztalatnak ezt a részét méltán nevezhetjük hit
általi "igazzá válás"-nak. A nagy cél vagy feladat abban áll, hogy az ember
életének minden területe és minden cselekedete összhangba kerüljön Isten
szeretettörvényével (II. Kor. 7:1; I. Thessz. 5:23). A megszentelődés folyamán
az ember ismételten győzelmet arat öröklött természete felett, a benne
alkozó isteni Lélek által. Ezáltal a szívébe "íródik" Isten törvénye (Zsid.
10:16), azaz fokozatosan kialakul és megszilárdul a valódi krisztusi jellem.A
megszentelődés célja a Krisztushoz való hasonlóság, a Krisztusban való
tökéletesség (Rm. 8:29; Kol. 1.28; II. Tim. 3:17). Nem az ember saját erénye,
teljesítménye vagy tulajdonsága ez, mert csak a Szentlélek által, az ő
segítségétől való szüntelen függésben valósulhat meg. Fejlődése minden
fokán lehet tökéletes az ember. Ez a teljes azonosulást jelenti az adott
fokon elnyert és megértett világossággal, tehát annak a teljes szívből
való követését is magában foglalja, ami viszont az üdvösség feltétele minden
ember számára.
Vissza az elejére
6. A keresztségről
A keresztség a megtérés vagy újjászületés látható megpecsételése, ezért
neveztetik a "megtérés keresztségé"-nek és az "újjászületés fürdőjé"-nek
(Mk. 1:4; Tit. 3.5). A Szentírás a tanítványság alapvető kívánalmainak
a hitbeli elfogadása alapján hozott, önkéntes választáson alapuló, alámerítéssel
történő felnőttkeresztséget hitelesíti. Ez a keresztség - Jézus kijelentése
és példaadása szerint - "igazság", amelyet "illik nékünk betöltenünk"
(Mt. 3:15; Mt. 28:19). A keresztség cselekedetének belső, lelki tartalma:
a régi élet összes bűnének a jelképes "lemosása", vagyis a bűnbocsánat
igénylése és elnyerése ezekre nézve. Ezzel együtt a múlt "eltemetése",
gyökeres, végleges szakítás vele. A másik döntő eleme a jelképes "feltámadás"
egy új, igaz életre, "Isten segítségül hívásával". Az új életben
járás mindenkor csak a halálból megelevenítő, hatalmas isteni Lélek által
lehetséges (Rm. 6:4-8; Ap. csel. 22:16).
Vissza az elejére
7. Az úrvacsoráról
Míg a keresztség a megtérés vagy újjászületés lelki törvényszerűségeit
ábrázolja, az úrvacsora a megszentelődését. Két része van: a lábmosás és
a szent jegyek kiosztása. A lábmosást éppolyan "szereztetési igékkel" rendelte
el Jézus, illetve tette ismételendő, szent, jelképes cselekménnyé a tanítványai
számára, mint a kenyér és a pohár szétosztását (Jn. 13:14-15; 17). A lábmosás
szükséges lelki előkészület a Krisztussal való szövetség megújításához,
ami a szent jegyek magunkhoz vétele által történik (Jn. 13:8/b; Mt. 26:26-28).
A lábmosás a bűnök lemosásának a jelképe, mint a keresztség, azaz az Istennel
és egymással való bűnrendezés szimbóluma és felkínált lehetősége. Jézus
világossá tette, hogy a lábmosás a keresztségben történt megtisztuláshoz
kapcsolódik, annak mintegy a szükséges folytatása. Az egyes életszakaszok
naponként el nem rendezett törvényszegéseinek és a konkrét törvényszegésként
meg nem határozható "titkos bűneinek" az eltávolítására szolgál a keresztség
utáni időben (Jn. 13:10; Zsolt. 19:13). A szent jegyek - a kovásztalan
és megtört kenyér, valamint az erjedetlen és kitöltött szőlőlé - Krisztus
bűntelen földi életét és keresztáldozatát ábrázolják (I. Kor. 5:6-8; 11:24;
Mt. 26:28). Krisztus példája szerint először hálát adunk ezekért, ami Krisztus
igaz élete és áldozati halála valódi értékelésére tanít, a Megváltó iránti
hála és szeretet felélesztését kívánja munkálni. A szent jegyek "evése
és ivása" pedig a győzelmes élet titkára tanít, amire Krisztus áldozata
minden tanítványt elkötelez. A titok: a Krisztus igaz életéről és áldozati
haláláról szóló igékkel való naponkénti "táplálkozás", ami "lélek és élet"
(Jn. 6:53-54, 56-57, 63), ami igaz életet eredményez. Az úrvacsora rámutat
a végcélra is: a Megváltó Jézussal való személyes találkozásra az ő visszajövetelekor,
"a Bárány mennyegzői vacsoráján" (I. Kor. 11:26; Mt. 26:29; Jel.
19:9). Ezért az úrvacsora a bűntől való belső megtisztulás, az "első szeretet"-ben
való megújulás és a végső reménységben való újbóli megerősödés boldog tapasztalata
a keresztény ember számára (Mt. 26:30).
Vissza az elejére
8. A Tízparancsolat jelentőségéről és változhatatlan érvényességéről
Az újjászületett és megszentelődés útján járó tanítvány számára az emberiségnek
adott erkölcsi törvény, a Tízparancsolat nem a durva bűnöktől visszatartó
kerítés vagy szolgai járom, amelynek nehéz engedelmességgel igyekeznék
alárendelni magát, legalább külsőleg. A törvény szerinti élet mindenekfelett
kívánatossá válik számára (Rm. 3:31), mert látja a törvény mélységes lelki
tartalmát, "szent, igaz és jó" voltát (Rm. 7:12). A törvény parancsolatai
Isten "kedves, jó és tökéletes akaratát" jelentik számára, és tudja,
hogy betöltésük maga a szeretet, ami viszont üdvösséghez, élethez és boldogsághoz
vezet (Rm. 12:2, 13:10).
A Tízparancsolat
egyes rendelkezései (az eredeti 2., 4. és 10. parancsolat) bizonyos változtatáson
mentek át a történelem folyamán és a romlás helyreállítása a mai napig
sem történt meg mindenütt és teljes mértékben. Ez azonban nem változtat
azon a tényen, hogy a Tízparancsolat - a maga eredeti mivoltában - töretlenül
érvényes, mint az igazság mértéke. Az összes parancsolat egyenlőképpen
fontos.
A IV.
parancsolat alapvetően megváltozott a kereszténység körében a IV-VI.
század folyamán végbement nagy változások során (konstantinuszi fordulat,
államegyházzá válás). Pedig fontos parancsolatról van szó, mert egyedül
itt nevezi meg magát a Tízparancsolat törvényadója, mint az ég és a föld
Teremtője (II. Móz. 20:8-11). Ezenkívül egy nagy, nevelő erejű, erkölcsi
kívánalmat is tartalmaz a Tízparancsolat: az ember tanulja meg hat napon
át lelkiismeretesen végezni és rendben be is fejezni "minden munkáját".
Azután menjen be egy "lelki nyugodalomba", szentelje a hetedik napot teljes
egészében a teremtő és fenntartó Istennek. Így emlékezzék meg Teremtőjéről,
aki a saját példaadásával szabta néki ezt az alapvető életrendet (I. Móz.
2:2-3) és így ápolja a vele való közösségét állandóan. A szombati nyugodalom
Isten rendelése szerinti megtartása ajándék, igazi örömünnep, amelynek
nagy szerepe van az ember megszentelődésének munkálásában (Mk. 2:27; Ésa.
58:13-14; Ezék. 20:12). Jézus Krisztus a saját példaadásával erősítette
meg ezt az isteni intézményt és bizonyságot tett az idők végéig terjedő
érvényességéről (Lk. 4:16; Mt. 24:20). Mivel a Fiú volt a teremtés és a
törvényadás közvetlen megvalósítója, méltán jelenthette ki önmagáról Jézus,
hogy ő "a szombatnap Ura" (Mk. 2:28). Őt tiszteljük, imádjuk teremtői,
törvényadói és megváltói (V.Móz. 5:12-15) mivoltában a szombatnap megszentelése
által. Az isteni törvény megváltoztatása, önkényes értelmezése és tudatos
elfogadása antikrisztusi cselekedet a Szentírás szerint (Dn. 7:25; II.
Thess. 2:3-4). Éppen ezért Jézus visszajövetele előtt reformációra hív
minket az Úr e fontos, de elfelejtett és megváltoztatott parancsolat Írás
szerinti megtartása tekintetében, ami a hűség próbája is lesz a végső,
nagy próbatétel idején (Jel. 14:6-7; vö. Ésa. 56:1-2; 58:13; Jel. 3:10).
Ezen kívül a szombat lelki-testi egészséget fenntartó és megszentelő erejére
is nagy szükség van a végidő nehézségei között.
A szülők
iránti tisztelet és engedelmesség, idős korban a róluk való szeretetteljes
gondviselés, az első a felebarát iránti erkölcsi kötelességek között a
Tízparancsolat V. parancsolata értelmében (Ef. 6:1-2; I. Tim. 5:4).
Ez a parancsolat értelemszerűen magában foglalja a szülők kötelezettségét
is arra nézve, hogy gyermekeiket lelkiismeretesen neveljék "az Úr tanítása
és intése szerint" (Ef. 6:4).
A Tízparancsolat
egy másik parancsolata, a VII. a házasságot védi elsősorban,
de ezáltal természetesen a család egészét is. (Az eredeti szöveg pontos
fordítása: "Ne légy házasságtörő!") Jézus különleges hangsúllyal
erősítette meg ezt a parancsolatot földi életében (Mt. 19:6). A házasságot
csak bűnnel lehet összetörni. Házastársi hűtlenség esetén az ártatlan fél
szabaddá válik. Megbocsáthat ugyan, de Isten törvénye nem kötelezi őt a
másik fél által durván összetört házassági szövetség fenntartására. Házasságtörés
a paráznaság okán kívüli elbocsátás is - hivatalosan vagy anélkül - amikor
az egyik fél önkényesen megszünteti a házastársi szövetséget a másikkal.
(Mk. 10:11-12; Mt. 5:32) A házastárs összetörése árán, kegyetlenséggel
végrehajtott válásokat határozottan elítéli Isten (Mal. 2:14-16).
A VI.
parancsolat ("Ne ölj!") betöltéséhez hozzátartozik egészségünk
megőrzésének a kívánalma. Isten ajándéka az egészség és az életerő, amivel
kötelességünk törvényszerűen bánni, hogy a legjobb teljesítőképességet
biztosítsa számunkra Isten és felebarátaink szolgálatára (Rm. 12:1-2).
Isten Lelkével való közösségünk és az imaélet érdekében is szükséges ez,
mivelhogy a lelki képességek és a testi állapot szoros kapcsolatban vannak
egymással (I. Kor. 6:9-10). A Szentírás különösen hangsúlyozza az egészséges
életmód fontosságát a végidőben, a nehéz életkörülmények és a megnövekedett
lelki feladatok miatt (I. Pt. 4:7). Az Ószövetségben a papok nem fogyasztottak
szeszes italt szolgálatuk idején és úgyszintén az Istennek szentelt nazireusok
sem (III. Móz. 10:8-11; IV. Móz. 6:1-4). Az újszövetségi "egyetemes papság"
és a teljes odaszentelődés kívánalma alapján értelemszerűen következik
ebből a szeszes italtól való tartózkodás kívánalma a hívő keresztények
számára (I. Pt. 1:15; 2:9). Ugyancsak a "ne ölj" parancsolat betöltéseként,
teljes mértékben tartózkodik a keresztény minden, a testet nem építő, hanem
csak rongáló élvezeti cikktől és izgatószertől is (dohány, kábítószer stb.).
A lelki-testi egészség megőrzésének kívánalmához tartozik a Teremtő által
emberi fogyasztásra nem adott, ún. tisztátalan húsoktól való tartózkodás
is (III. Móz. 11. fejezet). A Sínai-hegyi szövetség előtt is létezett már
ez az isteni rendelkezés, az Újszövetség pedig sehol sem oldja fel, sőt
tanúsítja, hogy a Jézus által tanított apostolok is megtartották ezt a
törvényt (I. Móz. 7:1-2; Ap. csel. 10:14). Ezen felül minden kereszténynek
kötelessége, hogy megismerje a természet Isten által szabott törvényeit
a saját testére nézve, hogy azokkal összhangban éljen (I. Kor. 10:31).
Atized rendelkezése Isten teremtői és fenntartói hatalma hálás elismerésére
és az ő gondviselésében való bizakodásra nevel (Zsolt. 24:1; I. Krón. 29:14-15;
Mt. 6:33). Aki ezt gyakorolja, megszabadul az aggodalmaskodás és a kapzsiság
kísértésétől és megtanulja Istenre bízni a gazdasági, és evilági dolgait
is. A tized ősi intézmény, amely a Sínai-hegyi szövetségkötés előtti időben
is létezett már (I. Móz. 14:19-20; 28:20-22). Jézus egyértelműen hitelesítette
és megerősítette az újszövetségi időszakra nézve (Mt. 23:23). A tizedadás
a Tízparancsolat első kőtáblájának, az Isten iránti teljes szeretetnek
és bizalomnak a betöltéséhez tartozik, azon belül is különösképpen az első
parancsolathoz, amely arra a hálára emlékeztet, amellyel a szabadító Istennek
mindenki más felett tartozunk. A tized rendszere teszi lehetővé, hogy az
egyház ne függjön anyagilag a világi hatalomtól, hogy akik "az evangéliumot
hirdetik, azok az evangéliumból éljenek" az ő rendelése szerint (I.
Kor. 9:14), és hogy az evangéliumi szolgálat ingyenes lehessen mindenki
számára, szintén Jézus rendelése szerint (Mt. 10:8).
Vissza az elejére
9. A keresztény közösségről, az egyházról
Az újjászületett, megszentelődés útján járó, a Krisztusban egy akaraton
lévő hívő nép alkotja az egyházat (Mt. 16:16-18; 18:19-20; I. Kor. 1:1-2).
A bibliai értelemben vett egyház nagyon egyszerű, természetes, de ugyanakkor
erős közösség. A Krisztus Igéjében és áldozatában való hit az egyéni, a
nemi és a nemzetiségi különbségek ellenére is szoros egységbe vonja őket
(Jn. 17:8, 17, 19-21; Gal. 3:26-28). Ez a különleges egység csak addig
és annyiban tartható fenn, ameddig és amennyiben az egyház a Krisztus által
rendelt megfelelő előkészítés, illetve a valódi megtérés nyomán keresztel
(Mt. 28:19) és az egyházfegyelmet is gyakorolja, vagyis elbocsátja a keresztény
közösség kötelékéből azokat, akik az intések és kérlelések ellenére is
ragaszkodnak valamely Krisztus Igéjével nyilvánvalóan ellentétes elmélethez
vagy gyakorlathoz (Mt. 28:19; Mt. 18:15-18). Így kevesebb konkolyt tud
szórni az ellenség a gyülekezetbe és szüntelen támadásai ellenére és közepette
is megőrizhető a gyülekezet tanbeli és lelkületbeli egysége, valamint az
erkölcsi színvonala (Mt. 13:25; Ef. 4:3). Hatalmas munka van bízva az egyházra:
Krisztus evangéliumhirdető és lélekmentő munkáját kell folytatnia (Jn.
17:18). Ezért az egyházban szükség van szervezetre, a munkavégzés összehangolására,
valamint egymás szeretetben való támogatására, lelki növekedésének az előmozdítására.
Ennek érdekében alapított maga Krisztus különböző szolgálatokat az egyházban,
és adott képességeket, ún. lelki ajándékokat a Szentlélek által (Ef. 4:11-16).
Ez a szervezés azonban mindenkor csak az élő test egyszerű, természetes
szervezettségéhez hasonló rend és munkamegosztás lehet. Semmiképpen sem
jogosult egy vezető réteg uralkodása és teljhatalmú irányítása a Krisztus
gyülekezete felett (Mt. 23.8-10: I. Pt. 5:1-4). Krisztus mindenkor a "fej",
és ő megtartja a maga irányító szolgálatát a hívő gyülekezet felett, a
Szentlélek által (Mt. 28:20; Jn. 14:16-17).
Vissza az elejére
10. A világhoz és az államhoz való viszonyról
A keresztény ember nem követi e bűn miatt megromlott világ elméleteit és
szokásait, de nem is zárkózik el a világtól, hanem Krisztus küldetését
folytatja minden társadalmi réteg körében, a szeretetszolgálat és az evangélium
hirdetése által (Jn. 17:15-16; Mt. 5:14-16; Fil. 2:15-16/a). Az államot
Istentől adott intézménynek tekinti a bűn világában, a gonoszság fékezésére
és az emberi szabadságjogok védelmére. Keresztény becsületességgel teljesíti
iránta való jogos kötelességeit (Rm. 13:1-7). Ha azonban az állam - hatáskörén
túllépve - Isten törvényébe ütköző dolgot kívánna tőle, akkor lelkiismeretileg
szabadnak tekinti magát az állam törvénye iránti engedelmesség követelményét
illetően az "Istennek kell inkább engedni, hogysem az embereknek" elv alapján
(Mt. 22:21; Ap. csel. 5:29).
Vissza az elejére
11. A halottak állapotáról és a haláltól való szabadulásról
Az egyes ember megváltása a halál hatalmából való kiszabadítással ér véget.
A Biblia "második halál"-nak nevezi azt a halált, amely a kárhozat ítéleteként
sújtja az embert. (Jel. 20:14; Mal. 4:1; Abdiás 15-16). Ennek alapján azt
a halált, amelyet itt a földön, mint mindnyájunkra érvényes, egyetemes
törvényt ismerünk, első halálnak nevezhetjük. Ez a halál is a bűn következménye
és ítélete, de kegyelemmel van elegyítve (I. Móz. 3:19). A Biblia, az Ó-
és Újszövetségben egységesen alkalmazott hasonlattal, aluvásnak nevezi
ezt a halált, mert nem megsemmisülés még, hanem az élet ideiglenes felfüggesztése
(Dn. 12:2; Jn. 11:11-14). Teljesen öntudatlan, fájdalommentes állapot (Préd.
3:19-21; 9:7-8, 12). A megváltottak és a bűnhöz ragaszkodók egyaránt feltámadnak
a halálból a "napoknak végén", ki-ki a maga "sorsára", amit egy előzetes
ítélet határoz meg. A két halálnak megfelelően két feltámadás is van. Az
"élet feltámadása" Jézus visszatérésekor történik, a "kárhozat feltámadása"
ezer esztendővel később. A két feltámadás a feltámadott test minőségét
illetően is különbözik egymástól (Jn. 5:28-29; Dn. 12:13). A Szentírás
"boldog"oknak nevezi azokat, "akik az Úrban halnak meg",
mert a halál megnyugvás számukra a földi élet fáradsága, nagy küzdelme
után, és a dicsőségében visszatérő Krisztussal való, boldog találkozásra
lesz az ébredésük (Jel. 14:13; I. Thessz. 4:16). A halottakkal való érintkezés
a Szentírás szerint az előzőek értelmében nem lehetséges (Préd. 3:22./b).
A Biblia mindennemű túlvilági hitet, halottkultuszt és spiritiszta gyakorlatot
sátáni tevékenységnek jelent ki, amellyel az ellenség első, ősi hazugságát
kívánja bizonyítani ma is, nevezetesen azt, hogy a bűn büntetését jelentő
halál nem valóságos halál (I. Krón. 10:13-14; V.Móz. 18:10-12; I. Móz.
3:4). A Biblia nem tanítja a lélek testtől való különválaszthatóságát és
természetes halhatatlanságát és hasonlóképpen a kárhozottak örök gyötrelemben
való halhatatlan életét sem. A Biblia úgy állítja szembe egymással az üdvösséget
és a kárhozatot, mint az életet és a halált. (Jn. 3:16; Rm. 6:23 stb.)
Vissza az elejére
12. Az utolsó ítéletről
A halottak feltámadása - az első vagy második feltámadásra - tehát ítélet
alapján történik. A Krisztusban megváltottak is csak a mennyei ítélőszék
felmentő ítélete alapján nyerhetnek örök szabadulást a "bűn zsoldja a halál"
törvény alól (Rm. 6:23 vö. II. Kor. 5:10; II. Tim. 4:8). A Szentírás szól
egy Jézus visszajövetelét és az első feltámadást megelőző vizsgálati ítéletről
"Isten háza" felett (I. Pt. 4:17; Dn. 7:9-10 vö. 13. vers; Mt. 22:1-14).
Az ítélethozatal nyomán egyesek "méltókká tétetnek" az élet feltámadására,
és "bűneikről többé emlékezés nem lesz", másokra pedig visszahárul az egész
bűnadósságuk és az "igazságukról nem lesz többé emlékezés" (Lk. 20:35;
Ezék. 18:21-24). Akiknek neve az élet könyvében marad, azokért Jézus különleges
főpapi közbenjárással könyörög, hogy a bűnös bélyeg örökre levétessék róluk,
kiszabaduljanak a halál fogságából, beléphessenek Isten országába, részesei
lehessenek az ő dicsőségének és az újjáteremtett föld örökségének (Jn.
17:24; Dn. 7:13-14, 27). Jelenések könyve 20. fejezete szól a végső egyetemes
ítélet második szakaszáról (1-7. vers vö. I. Kor. 6:2-3). Akik nem részesültek
az első feltámadásban vagy az elváltozásban, azoknak sorsa egyetemlegesen
az elveszés. Az ítélet azonban különösen jelentős az ő esetükben, mert
feltárja, hogy mennyi kegyelmi lehetőség adatott nekik, és hogy egyedül
a saját visszautasításuk következtében vesznek el (Mt. 23:37). Bár megrendítő
tények tárulnak fel, nyilvánvalóvá válik Isten teljes igazságossága, és
az is, hogy részükre a második halál irgalmasság most már, mivel nem alkalmasak
az Isten országára, gyógyulásukra nézve nincs több eszköz, és több kegyelmi
idő sem segítene rajtuk (Jel. 15:3-4). Az ítélet kiterjed Sátánra és angyalaira
is (I. Kor. 6:3).
Vissza az elejére
13. Jézus visszajöveteléről
A végidő korszaka olyan rendkívüli időszak, amely Jézus visszajövetelét
előzi meg az emberi történelemben. Teljesen beérik ekkor mind az igazság,
mind a gonoszság (Jel. 14:14-18; Mt. 24:12-13) Jézus szólt az "idők
jeleiről", amelyek által ezt a különleges korszakot fel lehet és fel
is kell ismerni, (Mt. 16:1-3; 24:32-33). Sátán egy végső ütközetre egyesíti
a hamis vallásosság erőit, és általuk a Föld Isten szavával és tekintélyével
szembehelyezkedő hatalmasságait és népeit (Jel. 13. fejezet). Isten egy
végső nagy és tiszta evangéliumhirdetést valósít meg ebben az időben a
földön, amelyet a Szentlélek késői esőként való kiárasztása kísér (Mt.
24:14; Jel. 14:6-12; Jóel 2:28; Jak. 5:7-8). Mindenki személyes választásra
kap lehetőséget, és ezzel párhuzamosan megy végbe az ún. elpecsételés munkája,
amellyel Isten különleges oltalom alá helyezi a minden eddigi történelmi
nyomorúságot meghaladó végső "nagy nyomorúság" idejére mindazokat, akik
üzenetét elfogadják és megszentelődnek általa (Jel. 7:1-3; Dn. 12:1). Amint
az elpecsételés munkája befejeződik, lezárul a kegyelemidő és következik
a hét utolsó csapás kitöltése (Jel. 22:11-12; Jel. 15-16. fejezet). Ekkor
Isten szabadon engedi a viszály és a gonoszság minden elemét egy rövid
időre. Jézus visszajövetele vet véget ennek az időszaknak, szabadításul
a benne bízóknak és reá várakozóknak.Jézus visszajövetele az emberi történelem
drámai pillanatában következik be, a hét csapás kitöltése nyomán keletkezett
"nagy nyomorúság" mélypontján (Dn. 12:1; Mt. 24:21-11). Konkrét,
valóságos, minden szem számára látható, történelmi esemény lesz, amelyet
az egész természet megrendülése kísér (Mt. 24:27, 29-30/a). Jézus teljes
isteni dicsőségében jön, kísérik őt a mennyei angyalok megszámlálhatatlan
seregei (Jel. 19:11-14). Megjelenésének dicsősége megsemmisíti összes ellenségét
(II. Thessz. 2:8). Hangjára feltámadnak viszont az ítéletben felmentést
nyert meghalt megváltottak, és elváltoznak az élők közül a kegyelmet nyert
megváltottak (I. Thessz. 4:16; I. Kor. 15:51-53). Jézus ezután az egész
megváltott sereget a mennybe viszi, erről az emberi életre alkalmatlanná
vált Földről Atyja színe elé, a Bárány menyegzői vacsorájára (I. Thessz.
4:17; Jn. 14:1-3; Jel. 19:7-9). Az úgynevezett ezer esztendős korszak nem
Krisztus uralma megvalósulása a földön és nem megelőzi, hanem követi Krisztus
eljövetelét. A föld "kietlen és puszta" az ezer év alatt, csak Sátán
és démonai maradnak rajta "megkötözve" a tehetetlenség által, mert
nincs kit elhitetniük. A Jézus visszajövetelekor mennybe vitt megváltottaknak
pedig "ítélettétel adatik" az ezer év alatt, ami a megváltás műve
körül folyó nagy küzdelem egészének az áttekintését is jelenti. (Jel. 20:1-6)
Vissza az elejére
14. Az örök életről az újjáteremtett Földön
Az ezer éves időszak végén végrehajtandó "második halál" ítélete
után "semmi elátkozott nem lesz többé", sem a Földön, sem az egész
világmindenségben. A mi Földünkre nézve pedig megvalósítja Isten ezt az
ígéretét: "Ímé mindent újjá teszek" (Jel. 22:3; 21:5). János apostol, aki
prófétikus látomásban szemlélte a megváltásnak ezt a végső kiteljesedését,
így ír: "Ezek után láttam új eget és új földet, mert az első ég és az
első föld elmúlt" (Jel. 21:1). "Ímé Isten sátora az emberekkel van,
és velük lakozik" (Jel. 21:3). Az "új Jeruzsálem"-ről, ennek
az új világnak a fővárosáról ezt írja: "Istennek és a Báránynak királyiszéke
benne lesz, látják az ő arcát és neve homlokukon lesz" (Jel. 22:3-4).
A Szentírás egyértelművé teszi, hogy az újjáteremtett Földön is lesz örömteljes
tevékenység, munka, fejlődés (Mt. 25:21; Jel. 5:10). A megváltottak egész
további, jövőbeni életét jellemzik ezek az igék: "A szelídek pedig öröklik
a földet és gyönyörködnek nagy békességben", "És országolnak örökkön
örökké" (Zsolt. 37:11; Jel. 22:5). A megváltás műve teljessé vált:
Isten megváltotta bűnbeesett teremtményei maradékát, visszaváltotta, újjáteremtette
az ellenség uralma alá került, elpusztult Földet, és újra úrrá tette az
embert kezei munkáin, mint kezdetben volt. Immár minden értelmes teremtmény
önként és teljes szívből fogadja el Isten uralmát és becsüli törvényét
(I. Móz. 1:28; I. Kor. 15:24-28; Jel. 5:13).
Vissza az elejére
|
